cseh

Cseh József író bemutatkozó oldala


Egy tipikus Alföldi gyerek, ezt mondták rám egyszer a katonabajtársaim. Nem megrovásként, inkább jellemzésként használták ezt a kifejezést. Valóban az vagyok, bár már nem gyerek. Sokan mondják ránk, hogy túlzott lokálpatrióták vagyunk és ez is igaz. Ebben az Alföldi kisvárosban-Püspökladányban láttam meg a napvilágot, itt nőttem fel és itt éltem az életem anélkül, hogy hosszabb időre kitettem volna a lábamat. Gyermekkoromban is mindig vonzott az ember, az, aki a rohanó és magába zárkózott álarc alatt van. A gyermekorom bölcsödében, óvodában, és napközis iskolában zajlott, nem túl érdekes módon A felnőtt életemet (már ha egy tízen hétéves fiú annak nevezhető) műszaki pályával kezdtem, bár soha nem voltam igazán műszaki érdeklődésű, és erre Magyar tanárom fel is hívta a figyelmemet. Még sem bántam meg soha, annyi embert ismerhettem meg, azoknak a vargabetűknek köszönhetően, amiket megtettem az életem során, hogy igazán nincs okom panaszra. Munka mellett érettségi főiskola házasság két fiú, és egy, ha nem is elégedett (az ember soha nem elégedett) de egy vidám élet. Most nyugdíjasként élek. Az írás folyamatosan jelen volt az életemben, de soha egyetlen írást sem őriztem meg. Néhányat édesanyám őrizget. A legújabb írásaimat egy barátom unszolására kezdtem elmenteni, és megőrözni.
Az arcpoétikám egy Hamlet részlet

….Mindenek fölött Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, Következik, hogy ál máshoz se léssz.



Cseh József: Az öreg juhász


 

Sokszor eszembe jut a gyerekkorom, amikor sokat jártam ki a tanyára Imre bácsihoz, aki egy öreg juhász ember volt. Azt hiszem nem túl sok iskolája volt, de írni, olvasni tudott. Az öreg, amikor keseregtem, mindig azt mondta
" keseregni még rá érsz, most örülj annak, ami jó körülötted”. Volt neki egy Sári nevű kis puli kutyája, azt tenyésztett akkor még a Karcagi tenyészeten belül voltak kint ezek a kutyák.
Imre bácsi a kiskutyákat megtanította az alapokra ülni, visszajönni füttyre meg mindent, amit szerinte egy „elmenő kutyának” tudni kell, és csak azután vitték el tőle. Ő soha nem ment ki, amikor a kiskutyákért jöttek. Behúzódott a kunyhóba és a felesége adta oda a kutyákat. Amikor elmentek a vevők a mama - így hívta a feleségét - szólt neki;

- apja gyere ki, mert a sánta nagyon lemaradt

Akkor az öreg elő jött és láttam, hogy a szemei könnyesek.

- Na milyen szép ez a puszta és a Sári is jól van.

Azzal ment a nyáj után. Ilyenkor nem lehetett beszélni, jó nagyokat hallgattunk. Kiültünk a puszta közepére, és az öreg valamit dúdolgatott. Én meg néztem az arcát, ami egyre inkább visszaváltozott, olyannak amilyet megszoktam. Egy idő után megsimogatta a hajamat és megszólalt;

- menj le a Sárival az erdő széléről hajtsd ki a birkákat.

Mire vissza értem az öreg már a régi volt.
Úgy nézett a pusztába mintha mindig várna valakit. Elővette a cigaretta tartóját, ki vett belőle „egy mezítlábast” a nyelvével megnedvesítette az egyik végét, elővette a benzines gyújtóját és meggyújtotta. Nagyot szívott belőle, és mintha már régóta beszélgetnénk - bár azt hiszem gondolatban Ő már régóta beszélt hozzám csak a szája nem engedelmeskedett neki – lassan megfontoltan kezdte

- Az a foltos

(nem tudom, miért nevezte foltosnak olyan fekete volt mind, mint a korom de ő már kiskoruktól megismerte őket)
- az nagy kutya lesz meglátod arról még hallunk az jó hírünket viszi,
- a loncsos
(én soha nem láttam rajta de az öreg szerint neki volt a legrendezetlenebb szőre)
- az lusta annak jó gazda kell olyan aki szereti annak megcsinál az mindent.

Úgy beszélt mintha a gyermekeiről beszélne bár soha nem volt családja. Abba hagyta a beszédet és, úgy tett mintha a nyájat nézné pedig arra nem volt szükség a Sári és a kölyök - most Ő volt a másik hajtó kutya- szemmel tartották a birkákat és „szóltak” ha valamelyik jószág elkezdett „kóbinászolni”.
Persze a gazdához csak a Sári mehetett oda, ha kint volt, és nyüszögő hangon közölte, hogy rá kell nézni a nyájra gazda. Tehát ez a nézés nem a nyájnak szólt, inkább csak arra szolgált, hogy a puszta végtelene adjon választ arra miért is, nem maradhattak azok ketten itt. Percek teltek el így, tudtam, hogy kérdezni csak akkor szabad, ha az öreg tekintette, felhatalmaz erre. De most nem nézett rám csak a pusztát kémlelte, talán azt várta, hogy a már régen nem látott délibáb megjelenik, és abban választ kap. Mesélte, hogy az öregapja – soha nem tudtam, hogy ez az édesapját vagy a nagy apját jelenti - elmondta neki, hogy a délibáb az álmok megtestesítője, ami visszahozza azt, amit elvesztettünk, vagy megmutatja a jövőt, talán most is erre gondolt. Emlegette, hogy gyerekkorában hányszor kereste a délibábot, és ha megtalálta látta benne a csordát és ez mindig megnyugtatta, hiszen ez volt az ő álma, mert neki a jószág kell, hogy legyen az élete. Ez még a Hortobágyon volt gyerekkorában.
Hirtelen, mint aki most tért vissza valahonnan rám nézett és a már jól ismert kicsit huncut tekintetével megkérdezte

- no hát a tanulás hogy áll, mert azt tudjad, hogy a puszta már csak a miénk nektek már csak az úri élet marad ahhoz meg tanulni, kell.

Nem szerettem mikor ilyeneket kérdezett, nem voltam rossz tanuló csak egyszerűen nem illet ide ez a beszédtéma, ezt az öreg jól tudta, csak akkor kérdezett ilyeneket, ha Ő maga nem akart beszélgetni. Tudta, hogy így a beszéd hamar „elfogy”. Válaszoltam valamit inkább csak udvariasságból, hogy hát a szokásos, és elindultam a kölyökkel játszani, magára hagytam az öreget, tudtam, hogy ezt szeretné.

Ma, amikor felnőtt emberként vissza - visszatérnek az emlékek, látom magam előtt az öreget, ahogy ott ül a régi valamikor jobb kort megélt pokrócon és szívja a „mezítlábast” fél könnyékre ereszkedve néz maga elé, nehezen tudom megállni, hogy ne könnyezzek ilyenkor. Ezekkel, az emberekkel örökre eltűnt mind az a nyugalom és életfelfogás, ami sok - sok évszázadon keresztül olyannyira jellemző volt a Magyar pusztákra.

Püspökladány 2010. június 4.


 

sorkoz



Cseh József: A csoda papír


 

Az ásott kútból, - ahogy, múlik az idő felette, és szárad kifelé, - egyre több minden bukkan elő, amiket valaha elrejtett, az ember is ilyen, ahogy öregszik egyre több minden kezd visszatérni a múltjából.
Agyermekkor sokszor úgy jelenik, meg mintha tegnap történ volna, a tegnap történtek meg sehogy sem jutnak az ember eszébe. Még az iskolapadot nem koptattam abban az időben. A nyakamba akasztott kemény oldalú kis uzsonnás táska volt a társam reggelente, ha az alig egy utcányira lévő óvodába igyekeztem. Volt abban mindig valami étel, és egy kis zöld színű ruhaszalvéta, amire a tízóraimat tettem, ha eljött az ideje az étkezésnek. Ezen a reggelen is egyedül mentem, a nővérem már iskolás volt. Anyukám kórházban volt, tudtam, hogy ezen a napon érkezik haza, ezért én délben haza mehetek. Kaptam egy papírt apukámtól, az ilyen papírokat nagyon szerettem, az olyan csoda papír volt, ha azt én odaadtam - az egyébként nagyon kemény és nekem mindig félelmetes Muci óvó néninek -, akkor nekem nem kellet lefeküdnöm. Azt még Ő sem bírálhatta felül. Nagy becsben tartottam, az ingemet begyűrtem a nadrágomba, és a papírt az ingem alá a keblemre tettem. Nem lehetett azt összegyűrni, még elvész a varázs ereje. Átmentem a kövesúton, az akkor még nagyon könnyű volt, nem nagyon járt azon más jármű, mint - a szomszédunkban lévő- tüzépre igyekvő lovas szekerek.
Azért szétnéztem, és igyekeztem minél hamarabb átmenni. Elmentem a „kis” cukrászda mellett, majd jobbra fordultam, ez már az óvoda utcája volt. Akkor még ez az utca nem volt kövezve, és nyár lévén a por uralta a szekér utat.
Kinyitottam az óvoda ajtaját, ami egy magam korabeli legénykének nem is volt olyan könnyű feladat. Beléptem a kis félkör alakú öltözőbe, és annak rendje módja szerint, hozzá kezdtem a cipőmet lecserélni. A terem ajtónk egyszerre csak lassan elkezdett kinyílni, és azon hátrafordulva, valamit visszafelé beszélve, kilépett Sárika néni. Őt nagyon szerettem, kedves volt, és mindig vigyázott rám, ha bajban voltam, például ha nem szerettem az ebédet odaültem mellé, és akkor nem kellet megennem azt a fránya ételt. Tehát számomra ő volt az egyedüli felnőtt, akit ebben az óvodában szerettem.
Amikor meglátott kedvesen elém guggolt, szó nélkül lehúzta az utcai cipőmet, és rám adta a benti cipőt. Azután kedvesen megsimogatta a fejemet. - Hát megérkeztél? A tízórais táskádat hagyd kint, és menjél szépen be.

- Tetszik tudni én ma délben, megyek haza, itt van a papírom.
Azzal kigomboltam az ingemet, és nagyon óvatosan elővettem a cédulát.
Sárika néni szétnyitotta a kettéhajtott papírt, és nézte egy kicsit.
- Valóban, te ma délben mész haza.

Tehát a csoda papír ismét működött, boldog voltam csak délig kell itt lennem, azután mehetek haza. Anyukám is otthon lesz, mire haza érek, apukám megígérte. Benyitottam a termünkbe. Ahogy beléptem éppen akkor állt fel az ajtó mellett lévő székről Muci óvó néni, ahogy állt felfelé egyre inkább felém magasodott, - Na, itt van a kis anyám asszony katonája is. Mondta, közben becsukta mögöttem az ajtót. Én a szememmel a barátomat kerestem, akit szintén Jóskának hívtak. Kisvártatva rá is találtam, azonnal odaszaladtam és örömmel újságoltam neki, hogy megyek haza délben, jön haza az anyukám.

- És ezt ki mondta?

Ez a mondat úgy ütött meg, mintha valaki egy jó nagy husánggal vágott volna hátba. Hátra fordultam, Muci néni állt mögöttem, és ahogy felfelé néztem, mintha valami óriás kérné számon az elhibázott mondataimat. Azonnal elkezdtem kigombolni az ingemet, de az első gomb után eszembe jutott, hogy a csoda papír már nincsen nálam.

- Van papírom, apukám írta, oda adtam Sárika néninek.
- Nem tudod, hogy én vagyok az óvó nénid?

Persze, hogy tudtam, de én azt hittem, hogy Sárika néni is az, és hogy mindegy kinek adom oda a papírt, hiszen Ő is mindig velünk volt. Most nem, és hiába kémleltem az ajtó felé, nem láttam bejönni.

- Majd akkor mész haza, ha apukád nekem szól.

Azzal hátat fordított, és elment a másik sarokba, ahol a lányok valami babást játszottak. Én csak álltam, és forgott velem a világ, most mi lesz, Sárika néni elvitte a csoda papíromat. Leültem a sarokba, és legszívesebben sírtam volna, de azt nem lehetett, mert amióta egyszer (még kis csoportos koromban) sírtam a nővérem után, - aki akkor már nagy csoportos volt- pont a nővérem nevetett ki, és azután sokáig csúfoltak miatta. Muci néni még most is arra utalhatott, mikor megérkeztem. Tehát szótlan ültem a sarokban, Jóska barátom mellém telepedett, és már kész is volt a haditervvel. - Nem alszunk, csak úgy teszünk, és akkor hiába kellett itt maradnod.
Micsoda bosszú volt ez, máskor biztosan elég is lett volna ahhoz, hogy megnyugodjak, de most, - amikor volt csoda papír, csak meg kellet, volna mutatnom, - még ez sem tudott megvigasztalni. És mintha ez még nem lett volna elég, - mintha a sors ezen a napon csak engem akart volna froszlizni (macerálni) - Muci néni elkezdet valami dalt énekelni, körbe járt, és mindenkit noszogatott, főleg engem, hogy énekeljek vele.
Kelletlen felálltam, és mivel nem akartam a helyzetemet tovább rontani, úgy tetettem, mint aki énekel. De csak azon járt az eszem, hogy ez nem igazság, talán ha megszöknék, de akkor otthon is haragudni fognak rám, és soha többé nem adnak csoda papírt.
Jóska barátom megint mellém osont, és elkezdett valami más dalt énekelni, ahogy az a torkán csak kifért, és közben állandóan kacsingatott rám. Én megértettem, és legyőztem a félelmemet, most már úgy is mindegy, hát én is elkezdtem velőt rázó hangon ordítani azt a dalt, amit Jóska elkezdett. Persze rövid úton, mindketten a sarokba kerültünk, arccal a fal felé, de azért néha egymásra néztünk, és huncutul vigyorogtunk egymásra. Ez már elég tétel volt. Csak a tízóraikor hagyhattuk el a sarkot. Leültem, volt egy almám és egy kettéhajtott zsíros kenyerem, ahogy elkezdtem enni, újra kezdtem érezni azt a keserűséget, amit már majdnem elfelejtettem. Az otthoni étel ismét felébresztette bennem a bánatomat, hát még se mehetek haza. Így telt az idő egészen délig, megebédeltünk. Ebéd után mindenkit kiparancsoltak fogat, és kezet mosni. Én is kullogtam a többiek után, hát ez a vég kezdete, ez az utolsó mozzanat a lefekvés előtt. Visszamentünk a terembe, nagyon elszántan behúzódtam a sarokba, közelébe se mentem az ágyakat rejtő szekrénynek. Ekkor egyszer csak kinyílt az ajtó, és Sárika néni mosolygós arca jelent meg az ajtóban. - Gyere, Józsika öltözzünk, már biztosan vár az anyukád.
Én, mint a kiscsikó, amikor a rétre engedik, úgy vágtattam az ajtóhoz, csak akkor torpantam meg, amikor Muci néni háta mögé értem, mi lesz, ha megfordul, és nem enged el, itt vannak az ágyak, már mindet kivette. Lassan, olyan halkan, ahogy csak tudtam, osontam az ajtóhoz, amikor kiértem szinte kilöktem Sárika nénit, és az ajtót gyorsan becsuktam.

- Hé, várjál már, hiszen még a benti cipő van rajtad, és a táskád is itt van. Én már ezeket nem halottam, akkor már az udvaron jártam, és a kapun lévő toló zárral bajlódtam, amikor Sárika néni utolért. Csak nem akar Ő is elárulni? Dehogy, kihozta a cipőmet, gyorsan rám adta, a kistáskát a nyakamba akasztotta, és kinyitotta a kaput. Azt hiszem, a kismadarak érezhetnek ilyesmit, mikor a kalitkából kiengedik őket.
Sárika néninek még adtam egy puszit, aztán futva mentem egészen a sarokig. A házunk pont a kereszteződéssel szemben volt, az ablakot lehetett látni. Ahogy elkanyarodtam és megláttam az ablakot, abban édesanyám könyökölt, a jól ismert Kínai mintás pongyolájában.

Püspökladány 2010. június 08


 

sorkoz



Cseh József: Az Anya


 

Amikor gépkocsinkkal egy hosszabb útra indulunk, aligha jut eszébe bárkinek is, hogy mekkora veszélyt vállalt, milyen apró momentumok okozhatnak tragédiát. Persze ez így van jól, hiszen nem lehet úgy élni, hogy állandóan a ránk leselkedő veszélyeket próbáljuk előre felfedezni.
De aki nap, mint nap látja ezeket a tragédiákat, annak a belső tudatában akaratlanul is kialakul egy reflex, ami vezetés közben időnként elő jön, és ott lebeg az út felett. A kanyarban vagy annak be nem látható részén felrémlik egy baleset, ami már évekkel ezelőtt történt most még is arra készteti az embert, hogy lassítson és számítson egy teljesen váratlan helyzetre. Mire a közlekedésrendészeti osztály vizsgálói a helyszínre értek, a tűzoltók már gyakorlatilag befejezték a mentési munkálatokat. Földes külterületén, Berettyóújfalu irányában, egy egyenes szakasz után, közvetlen a kanális felett vezető áteresznél, nem túl nagy ívű, de az erdősáv miatt be nem látható útkanyarulat van. Az út jobb oldalán a kanálisban egy tetején nyugvó személygépkocsit láttak. A parton három, sötét fóliával lefedett halott feküdt. Az őrnagy leereszkedett a partoldalba, és sorra felemelte a fóliákat, két nő és egy férfi, az egyik nő sokkal fiatalabb volt, a másik két személy feltehetően - korukból ítélve - házaspár lehetett. A kocsi félig víz alatt, főleg a hátsó ülés felőli rész, ott alig volt lég rés. Visszatért az útra, a helyszínelők már elvégezték a helyszíni rajzhoz szükséges méréseket, és minden nyomot fényképen rögzítettek. Az úton álló gépkocsiból egy nő szállt ki, egy alig egy éves forma kis fiú volt a karján pokrócba csavarva. Az éppen arra tartó őrnagyhoz ment.

- Mi lesz a kisfiúval? Kérdezte, Jóska (az őrnagy) megállt és először el sem tudta képzelni mit akar tőle ez a nő, aztán átvillant az agyán, „te jó ég ez a gyerek is a gépkocsiban volt”?

- A kocsiban volt? - Igen, onnan vettük ki, a többiek beszorultak, rajtuk már nem tudtunk segíteni.

A mentősök magukhoz vették a gyereket, és hozzá kezdtek a vizsgálatához. A kisfiú mosolygott, szemel láthatóan hozzá volt szokva az idegenekhez, egyáltalán nem zavarta, hogy kézről kézre adták és, hogy a mentősök alaposan megvizsgálják. Csak ekkor döbbentek rá, hogy eddig erről a gyerekről senki nem tudott. A szemtanúk, akik egyben a gyermek megmentői, türelmesen ültek az autóban a picivel, és mivel arról senki nem kérdezte őket, így megvárták, amíg egy olyan személyt látnak, aki szerintük illetékes a gyermek elhelyezésében. Román állampolgárok lévén - ugyan úgy, mint a balesetes gépkocsi utasai – nem tudták, hogy ilyenkor mi a teendő. A gyermeket korházba szállították, bár úgy tűnt, hogy nem szenvedett sérüléseket, de mivel baleset részese volt, és a gépkocsiban egyetlen felnőtt sem maradt életben, mindenképpen ez a megoldás volt az egyedül elfogadható. Jóska a helyszínelőhöz ment, aki éppen a helyszíni szemle jegyzőkönyvet töltötte ki.

- Mi történt? – Tette fel a kérdést a kocsi motorháztetején író zászlósnak - - A sérült gépkocsi Püspökladány irányából jött, és még a kanyar előtt megelőzött egy személygépkocsit, azt, amelyik ott áll az út szélén, – mutatott Földes irányába – az előzés után nem tért vissza, hanem továbbra is a bal forgalmi sávban haladt, ekkor érkezett szemből ez a gépkocsi, – és arra mutatatott, amelyikben a kisgyermeket megmentő házaspár ült. – A gépkocsi előtt hirtelen jobbra rántotta a kormányt, és valószínűleg a nagy sebesség, és a hirtelen kormánymozdulat miatt, nem tudott korrigálni, átszakította a korlátot, és a kanálisba csapódott.

Jóska a házaspár felé indult, a kocsiból kiszálló férfi az érkező elé ment. Lehajtott fejjel láthatóan megrendülve, elismételte azt, amit a helyszínelő pár másodperce elmondott. - És a gyerek? Kérdezte az éppen oda érkező nő felé fordulva, az őrnagy.

- A baleset után azonnal lesiettünk a gépkocsihoz, az elől ülő házaspáron láttuk, hogy mindketten meghaltak, hátul ült az a fiatalabb nő a vezető ülés mögött, be volt szorulva a lába, a gyermeket tolta ki a nyitott ajtón. A férjem kihozta a gyereket majd visszament, de a nőt nem tudta kiszabadítani, azt csak a kiérkező tűzoltók tudták kivágni. Jóska érezte, hogy átfut a hideg az egész testén, rá nézett a fiatal nőt takaró ponyvára, nem akarta elhinni, hogy ennyin múlt az élete. A kiérkező szakértő megnézte a helyszínelő által készített rajzot, majd ő is felmérte a helyszínt, és fényképeket készített. Jóska a kiszakított korlát mellé állt és nézte az autót. Azon gondolkodott, hogy vajon a szemtanúk valóban élve látták még azt a nőt, vagy csak a képzeletükben hitték, hogy az anya az utolsó erejével is a gyermeket menti. Eddig ilyet csak filmen látott, és mivel nem volt túl romantikus jellem, nem is igen hitt az ilyen történetekben. Ekkora ütközést nem élhetett túl, a gyermeket is valószínűleg a gyermekülés menthette meg. Elkezdték a tanúk elmondását jegyzőkönyvbe rögzíteni. A vallomások egymástól független, ugyanazt erősítették meg. A gépkocsit vezető személy feltehetően fáradt volt, későn reagált a szemből érkező gépkocsira, így hirtelen rántotta meg a gépkocsit, a nagy sebesség miatt elvesztette az uralmát felette, és már nem tudta egyenesbe hozni. Az iratokból sikerült megállapítani, hogy valóban egy idős házaspár, annak lánya, és unokája tartózkodott a gépkocsiban. Olaszországból tértek haza, Romániába tartottak. Az útlevelük alapján a fiatal nő Román-Olasz kettős állampolgár, a kisfiú viszont Olasz állampolgár volt. A kihallgatások után igyekeztek bevonulni a kapitányságra, ilyenkor rengeteg adminisztrációs feladat várt rájuk. Szerencsére a már rég óta közlekedésrendészeti osztályon dolgozó Ildikó, aki névleg adminisztrátor volt, időnként jobban ismerte az ilyen feladatokat, mint maguk a hivatásos tisztek. Mire beértek Ildikó már elkészítette az értesítéseket a konzulátus felé, és aláírás után már továbbította is. -
Mi van a kisfiúval? Kérdezte Ildikó izgatottan a beérkezőket.

- Korházban van, neki semmi baja nincs, úgy tűnik.

Válaszolta Jóska. Elmesélte azokat a részleteket, amit rádión és telefonon nem mondtak el, így arról Ildikó nem tudhatott. Leginkább azt taglalta Jóska, ami azóta is egyfolytában a gondolatait uralta, hogy a nő nem biztos, hogy az ütközésben elszenvedett sérülésekbe halt bele. Ildikó empátia képessége nagyon jól működött, tudta, hogy most nem szabad további kérdéseket feltenni, ennyi év után már jól ismerte az őrnagy reakcióit. Jóska odaadta a kézzel írt jegyzőkönyvet, ezt az írást csak és kizárólag Ildikó volt képes elolvasni és hibátlanul átgépelni. Megszokta, már hiszen sokat segített a helyszínelő fiúknak is, akik szintén eléggé „macskakaparással” rögzítették a jegyzőkönyveket. Az ügy tulajdonképpen be volt fejezve. A tanúvallomások alapján akár a szakértői vélemény nélkül is, le lehetett volna zárni az ügyet. Jóskát nem is igazán ez zavarta, még mindig az anya, és a gyermek járt a fejében. Felvette a telefont és tárcsázta a főkapitányságot. Az orvos szakértő rögzítette a kérést, és közölte, hogy másnap ki is mennek és elvégzik a boncolást. Másnap Jóska a megjelölt időpontban megérkezett a ravatalozó bonc termébe, nem sokkal utána megérkezet az orvos szakértő, és a bonc mester is. - Bejössz? Kérdezte az orvos, Jóska bólintott, és gondolataiba merülve követte az orvost. A boncolásokat soha nem szerette, időnként hivatalból meg kellet jelenni, főleg addig, amíg nyomozóként dolgozott. A doki sokáig vizsgálta a testet, majd felnézett a vele szemben álló őrnagyra.

- Sajnos igazad volt, ez a fiatalasszony egyszerűen megfulladt, látod. A sérüléseibe nem is halt volna bele, ha ki tudják szabadítani. A többi boncolást már nem várta meg, visszament a kapitányságra, a számítógép elé ült és a fényképeket nézte. A hátsó ülés gyakorlatilag víz alatt volt, a nő lábai az ütközéstől hátra „tolódott” vezető ülés alá szorulhattak, erre utalt az alsó lábszár törése. A kis gyermekülés teljesen sértetlen volt, de abból ki kellet kapcsolni, a tanú elmondta, hogy ő tulajdonképpen nem is tudott az autó hátuljába bemenni, hiszen az víz alatt volt, tehát a gyereket csak az anyja szabadíthatta ki, még mielőtt a kocsi hátulja elmerült.
A konzulátuson kersztűl sikerült a gyermek hozzátartozóit Romániában felkutatni, mint kiderült Olaszországban egyetlen rokona sem élt, az édesapja hónapokkal korábban halt meg. Jóska éppen egy másik ügyből tért vissza a kapitányságra, amikor a hozzátartozók már a kisfiúval együtt megérkeztek. A gyermeken apró kis rövidnadrág volt, és kis fehér ing. Akkor is mosolygott, amikor kiszállt vele a középkorú nő. A nő megkérdezte, hogy van –e még valami, amit el kell intézniük. Jóska nemmel válaszolt, a többi már az adott ország képviseleteire tartozik itt már nincs dolguk. A négyfős társaság visszaült az autóba, a kisfiú a busz hátsó ablakán nézett ki, ahogy a gépkocsi elindult. A közlekedésrendészeti osztály valamennyi bent lévő tagja ott állt és nézte, ahogy a gépkocsi kikanyarodik az útra.

Püspökladány 2010.szeptember.26


 

sorkoz



Cseh József: Egy ember befejezte


 

Ha egy ember önkezével vet véget az életének, nagyon sok kérdés vetődik fel. Évszázadokon keresztül bűnnek számított és emberhez nem méltó módon helyezték örök nyugalomra. A temető árkok sok tragikus véget ért ember testét rejtik, akiket bűnösnek kiáltottak ki, mert saját maga volt az ítélet hozó és a végrehajtó a saját élete felett. Akik valahogyan túlélik az öngyilkosságot és valós szándékuk volt a halálba menekülés, azok általában újra megpróbálják, és nagyon ritka - még mindig -, hogy az emberek odafigyeljenek ezekre, a társaikra, és tegyenek értük valamit, még akkor sem, ha az a valaki valamikor talán a legtöbbet jelentette számukra.

A természet már egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz, a nappalok egyre melegebbek lettek, a vasárnapi ebédkor már inkább nyűg volt a sütőlap által ontott meleg. Jóska egy hete ügyeletes volt, a kapitányságon, most sokan mentek szabadságra, így kénytelen volt több ügyeletet ellátni. A rendőr nyomozói munka talán legnehezebb része ez a se szabadidő, se munka időszak, hiszen ilyenkor bármelyik pillanatban készen kellet állni arra, hogy ha esemény történik azonnal be tudjon vonulni. Jóska főhadnagyként is mindig igyekezett a lehető legrövidebb időn belül beérkezni, ha hívták. Aznap húsleves főtt, és rántott csirke volt a második. Az asztal már meg volt terítve és mind a négyen, gyerekeikkel együtt az asztalnál ültek. A leves forró volt így azzal még csak Jóska végzett, a többiek lelkesen próbálták azt a számukra elfogadható hőmérsékletre hűteni. Hirtelen megcsörrent a kapucsengő, csak rövid ideig, szinte diszkréten, mintha nem is az lenne a szándéka, hogy az ebédlő asztalnál ülők ebédjét félbeszakítsa. Jóska felállt, hisz az ilyen csengetések általában neki szóltak. Kilépet az ajtón és látta, hogy a kapu előtt áll az a zászlós, akivel péntek reggel találkozott, amikor az leadta a szolgálatot. Most nappal szolgált, ez megfelelt a közrendvédelmi osztály váltásos rendszerének. Kinyitotta a kiskaput a zászlós tisztelgett és jelentette, hogy Biharnagybajomban egy idős ember öngyilkos lett. Ez már a sokadik eset volt, hogy délben ilyen ügyekben kellet az ebédet megszakítani, az idős embereket ilyenkor kezdik keresni, hogy menjen már ebédelni, és akkor fedezik fel az öreget valahol, ahova elhúzódott végleg feladni az életét. A zászlós még jelentette, hogy Kis Márton törzsőrmester már bent van és várja a főhadnagy urat. Jóskát mindig megrázták az ilyen esetek, ezt igazából lelkileg soha nem lehet megszokni, már csak, azért sem mert mind más és más eset még akkor is, ha nagyon hasonlítanak egymáshoz. A zászlós várta a választ, Jóska kissé elgondolkodott és csak késve szólalt meg.

- Rendben mindjárt átöltözök várjatok meg.

A járőr kocsi a kapitányság előtt közvetlen a nyomozó kocsi mellé parkolt. Marci már a kocsiban ült és éppen a menetlevelet töltötte ki. Jóska beült mellé és kezet nyújtott, Marci fogadta a kézfogást és halkan alig halhatóan, mondta.

- Szia, még az ebédemet sem tudtam megenni, pedig már nem soká megfő.
- Én sem fejeztem be, pedig már mellette ültem.

Marci beindította a kocsit és szó nélkül kitolatott a parkolóból.
Biharnagybajomig alig váltottak pár szót, amikor beértek a községbe Jóska megkérdezte Marcit.

- Tudod, hogy hol van a helyszín.
- Igen már megnéztem a térképen.

A gépkocsi egy félig kész ház előtt állt meg, az utca névtábla és a házszám, - kerítés nem lévén - egy fa karóra volt erősítve. Jóska nyugtázta, hogy igen ez a bejelentett helyszín. A gépkocsiból mindketten kiszálltak és kedvetlenül indultak a ház bejárati ajtaja felé. A ház már régóta épülhetett látszott, hogy a vakolat már több éve készült de még pucolásra nem tellett. A ház mögött egy régi kis vályog alsóépület árválkodott, mint akit valahogy ebben a nagy munkában ott felejtettek. Az alsóépület mögött ólak voltak hallatszott, hogy a lakói már nagyon várják a moslékot. Mielőtt elérték volna az ajtót egy harminc év körüli nő jelent meg, és mielőtt bármit mondhattak volna, már fel is tette a kérdését:

- Maguk a rendőrségtől jöttek, mutatnának igazolványt?

Biztosan sok krimit nézett a televízióban, és ott látta, hogy ez ilyenkor így szokás. Mindketten megmutatták az igazolványunkat. Mielőtt a szóáradatot elkezdhette volna a hölgy, ami szemmel látható volt a levegő vételéből, Jóska megelőzte.

- Hol van az elhalt?

Jóska azt várta, hogy a fiatalasszony a padlásfeljáróhoz vezeti, de nem így történt. Az asszony az alsóépület felé vette az irányt. Az épület ajtaja az ólak irányába nézett és befelé nyílt oldalt volt egy kis ablaka, ami a háború előtt épített épületekre volt jellemző.

- Itt lakik az anyósom, hívtam volna ebédelni és akkor vettem észre, nem lehet az ajtót benyitni, ott van előtte. Jóska az ablakhoz ment, ami nyitva volt és benézett rajta. A helyiség egy három méterszer öt méteres helyiség volt, közvetlen az ablak előtt egy régi asztal mellette egy támlanélküli szék, amit hokedlinek hívnak, ettől jobbra volt egy konyhaszekrény, ami feltehetően az asztallal együtt lett valamikor gyártva, szemben a másik fal mellett egy heverőt látott, amin az ágybeli szépen el volt rendezve. Balra volt a bejárati ajtó. Az ajtó előtt a földön hanyatt feküdt egy idős asszony, aki már a hetven éven is jócskán túl lehetett. Szépen „megágyazott” magának a földre, még párnát is tett a feje alá bár a feje nem ért le a párnáig. A kilincsen volt egy vékony műanyag zsineg azt hurkolta a nyaka köré. Ilyet még Jóska sem látott, a szó szoros értelemben belefeküdt a zsinegbe. Marci megpróbálta az ajtót benyomni de azt csak nagy erővel lehetett volna megmozdítani, azt pedig kegyeleti okok miatt nem akarta.

- Más nem volt itthon, ki állapította meg a halál beálltát?
- Volt itt az orvos Ő nyitotta ki az ablakot megvizsgálta és mondta, hogy meghalt, szólt, hogy az önök kiérkezéséig ne mozdítsuk el. Azt mondta, ha megérkeznek, szóljanak neki. A férjem is itthon volt, most ment el szólni a nővérének.

Ebben a pillanatban érkezett meg a férj és a nővére. A nővér szemén látszott, hogy sírt. A férfi szemei beestek, az egyébként is mélyen ülő szemek most mintha el akarnának tűnni a szemüregben, hogy senkit se keljen látniuk. Az arca sárga volt, mintha vért nem is látott volna. Nem sírt de az egész lénye maga volt a fájdalom. Szinte ezzel egy időben megérkezett az orvos is, akit az induláskor a kapitányságról hívtak fel.
Jóska bemászott az ablakon, Marci is követte. Mindketten az idős nőhöz léptek. Jóska gumikesztyűt húzott a kezére. Marci a fényképezőgéppel minden részletet lefotózott, amikor végzett, bólintott Jóska felé, ilyenkor nem volt kedvük még megszólalni sem. Jóska felemelte a nő fejét és a haját félre húzta, hogy a zsineg helyzete jól látszódjon azt több oldalról is lefotózták. Ezután a holtestet elvették az ajtó elől.
A nénin egy otthonka volt, annak a zsebéből egy kockás papírlap látszott ki. Jóska kivette a papírt szépen össze volt hajtva, úgy ahogy becsomagolnak valamit. Jóska megfordította a kis csomagot, annak a hátulján szépen formázott, de reszketeg írással volt felírva „a temetésemre „. Jóska szíve olyat dobbant, hogy az már szinte fájdalmas volt, mintha ezt halotta volna meg Marci közelebb lépett.

- Mi az?
- Alighanem pénz, a temetésre félretett pénz.

Válaszolt szinte alig hallhatóan Jóska. A csomag valóban pénzt tartalmazott, a ház asszonya ennek hallatára közelebb lépett az ablakhoz.

- Mi az, tessék ideadni. Jóskát hirtelen olyan indulat fogta el, hogy legszívesebben a nőhöz vágta volna a csomagot. Persze azonnal erőt vett magán, és csak lassan hátrafordulva, halkan mondta.
- Szerintem nem ön a közvetlen hozzátartozó, úgyhogy küldje ide a néni gyerekeit.

A két ember úgy lépett be, hogy fogták egymás kezét. Jóska rájuk nézett olyanok voltak mintha nem is tudnák felfogni, hogy mi történt. A nő az édesanyja mellé térdelt és a kezét simogatta, közben valamit mormogott, amit senki nem értett, olyan volt ez, mint mikor a pici gyerek gügyög, és azt csak az édesanyja érti. Jóska megvárta, amíg mindketten felállnak és közelebb lépnek az asztalhoz. Akkor kibontotta a kis csomagot, és a pénzt elkezdte számolni. A nő a papírlap után nyúlt.

- Ezt eltehetem?
- Le kell foglalnunk de, az eljárás végén vissza fogom adni.

Válaszolta Jóska és a papírt egy zacskóba tette. A pénzt miután megszámolták és a jegyzőkönyvben rögzítettek, Jóska a két ember felé nyújtotta. Azok egymásra néztek de egyik sem nyúlt utána. Mind kettő a másiktól várta, hogy eltegye. Végül Jóska a férfi kezét felemelte és bele tette, úgy gondolta még is itt lakott a néni biztosan a fia volt az eltartó. A nő nem szólt semmit megfogta az öccse kezét és ki mentek a helyiségből. Elvégezték a halott szemlét majd a halottat a helyi halottasházba, szállítatták. A szemle jegyzőkönyvet már a konyhában, írták alá. A két testvér egy hosszú kanapén ült velük szemben a ház asszonya, úgy tűnt mintha mindig indulásra készen lenne, mint akinek valahova menni kellene de, nem akarja, hogy a jelenlévők ezt észre vegyék. Jóska a férfire nézett.

- Mikor látta az édesanyját utoljára?
- Tegnap este mielőtt lefeküdt.
- Nem vett észre semmi különöset?

A férfi mintha nem is ott lenne úgy válaszolt rövid alig halható válaszokat adva. - Nem, nem vettem észre semmit. A gyerekkoromról mesélt.

- Ez máskor is így volt, sokat mesélt a gyerekkoráról?
- Nem már régen nem beszélgettünk ilyesmiről, mostanában sokat dolgoztam és nem értem rá.

A beszélgetés során Jóskában egyre egyértelműben rajzolódott ki a család élete. A régi házat azért bontották le, mert vályogból készült, és kezdett vizesedni. A fiatalok hitelt vettek fel és a néni is hozzájárult az építkezéshez, a megtakarított pénzével. De az új házban már a mamának nem volt helye, mert a családban még két gyerek nevelkedett, akiknek külön szoba kellet. Így a mamát a hátsó, valamikor alsókonyhának használt helyiségbe költöztették. Ezután csak akkor találkoztak, ha épen közös étkezés volt, de általában azt is a kis szobájában fogyasztotta el. A fia napi tíz- tizenkét órát dolgozott, mire hazaért már a mama általában magára zárta az ajtót. A fiú nem erőltette a találkozást, mert már fáradt volt, és inkább csak a televíziót nézte vagy egyszerűen lefeküdt. A ház építkezése már hat éve folyt, az óta szinte alig látta az édesanyját. A feleségével néha összetűzésbe került, mert a kis szoba helyére egy szép alsó konyhát akart az asszony építtetni, de a mama elhelyezésén nem tudtak megegyezni. Mikor Jóska megkérdezte, hogy ezeket a beszélgetéseket halotta-e az édesanyja, a férfi felesége felállt és válaszolt a férje helyett. - Igen mondtam neki is, hogy mehetne a lányához, azoknak a fia kollégista így van egy üres szobájuk, ott jobban elférne.
Ekkor az eddig hallgatag testvér is megszólalt.

- Tudod, hogy ragaszkodott az otthonához itt élte le az életét már azt is nehezen viselte, hogy a házat lebontottátok. Én hívtam de nem jött, te is tudod.
- Igen nagyon makacs volt, most ezzel mit oldott meg?

Jóska közbe szólt, elmondta mit kell tenniük és, hogy mi lesz az eljárás során, nem volt kedve egy ehhez hasonló beszélgetés végig hallgatásához. Egyébként is az ilyenkor szokásos kérdéseket már tisztázta, tudta az öngyilkosság feltehető okát és kizárta az idegenkezűséget. A többi kérdés tisztázása már a boncolás feladata. Még végig járták a szomszédokat, akik csak azt erősítették meg, amit már tudott.
Vajon tényleg gyávaság a halálba menekülés? Vagy éppen bátorság talán, egy jótékony „adakozás”, soha nem tudtam igazán választ adni ezekre a kérdésekre. Azt azonban, sok év tapasztalata alapján bizton állíthatom, szerencse, hogy nincsenek üres barlangok az alföldön, különben valószínűleg öreg emberekkel töltenék meg őket.

Püspökladány 2010. július 4.


 

sorkoz



Cseh József: Temetői emlékek


 

Mostanában gyakran megfordulok a Püspökladányi sírkertben, nem azért mert valamiféle régen elmulasztott kötelességet akarok bepótolni, egyszerűen, azért mert a sírok között tett séták megnyugtatnak. Ez már korábban alakult ki akkor, amikor már felnőtt fejjel tanultam, és a vizsgaidőszak terheit túl súlyosnak éreztem, feleségemmel és fiaimmal végig jártam a sírkertben „lakó” szeretteinket, ilyenkor valami megmagyarázhatatlan nyugalom költözött a lelkembe. Nem is értem azokat, akik kocsival „robognak” be a sírokhoz majd ugyan olyan gyorsan, ahogy jöttek el is mennek. A sírkert szerintem megköveteli, hogy - persze akinek erre az egészsége lehetőséget ad - azt gyalog járja be az ember, hagyni kell, hogy a sírok között egy-egy emlék átsuhanhasson a gondolatán. Érdekes, ezeken a sétákon soha nem érzek fájdalmat, csak emlékek jönnek, szépen sorban illendően, egyik sem tolakszik, tudják, mind annyian sorra kerülnek.

Szép nyári nap volt, az elmúlt napokban a nyár olyan forró időszaka volt, amit sokan csak nehezen tudtak elviselni. De ezen a napon a természet megkönyörült a melegtől szenvedő embereken. Lágy szél mozgatta a sírkert buja zöld sövényeit. A mama sírjától sétáltunk a feleségem nagyszüleinek sírja felé. Egyre inkább a beton uralja a sírkertet, alig látható már egy-egy hagyományos csónak vagy egyenes kopjafa. A sírkert egy részét elkezdték kitakarítani a túlburjánzó növényzettől, ide már évtizedek óta nem temettek. Most a nagy belvíz miatt megpróbálják azt olyan állapotba hozni, hogy újra lehessen koporsós temetést is rendezni. Valahol ott vannak a Kun dédszüleim, alig pár méter távolságra a nagyszüleimhez, nagyapámtól és nagyanyámtól, akiket kitagadtak.

Micsoda történet. Nagyapám tizenhat évvel volt idősebb, mint Mama, gyerekkorában még a térdén lovagoltatta, hiszen sokat járt hozzájuk, a bátyjának jó komája volt. A fogságból megtért ember már egy szép fiatal lányt talált itthon. Az udvarlás persze nem volt egyszerű Az öreg Kun hallani sem akart arról, hogy az ő lányát Szűrös Lajos vegye el. Így a Püspökladány Keleti sorral szemben lévő puszta egyik gémeskútja volt a találka helye a fiatal szerelmeseknek. Nagyapám a gémeskútnak támaszkodva meggyújtotta a cigarettáját, ez volt a jel a találkára. A tiltás ellenére Mama még is igent mondott. Még csak az áldásukat sem tudta megnyerni a szüleinek, így stafírungról még álmodni sem mert. Most pedig itt fekszenek alig pár méterre egymástól. Azt hiszem Mamánál, a később folyamatosan kialakult kemény külső vonások ezeknek az éveknek is köszönhetők. A Mama erről az időről mindig szemérmesen hallgatott, ez a történet soha nem kapott hangot, csak ott égett benne, mint egy kitörölhetetlen fájdalom, örök időkre.

A sírok között fiatal, és idős emberek szorgoskodnak, kapálnak, majd vízért igyekeznek furcsábbnál furcsább edényekkel. A sírok között úgy „cikáznak” mintha attól tartanának, hogy nem marad elég idejük a munkát befejezni. Itt is akadnak ismerős nevek, olyanok, akiket személyesen is ismertem, bár ez a rész nem új osztású.

Egy volt kollegám fényképén akad meg a szemem. Sanyi alig érte el a hivatalos nyugdíjas kort. Régi kolléga, már akkor rendőr volt, amikor én még a teherautó ülését koptattam, mint gépkocsivezető. Járőr, KMB, és később nyomozó tiszthelyettesként szolgált a testületben. Állandó jó kedélye életkedve olyan adottság volt, amit mindig is irigyeltem. Persze a belső feszültség ott volt benne is, mint minden ilyen munkát végző emberben. Egy alkalommal a Farkasszigeti vasúti átjáróban, egy öngyilkos nőhöz riasztottak bennünket. Sanyi volt a tiszthelyettes, akkoriban vezényelték őket KMB feladatokról a bűnügyi osztályhoz. A kiérkezésünkkor elég borzalmas látvány fogadott bennünket. A holtestet a vonat teljesen szétvágta, a testrészek a pályatest mellett szanaszét hevertek. Feltűnt, hogy Sanyi nagyon engem követ, semmi önálló tevékenységbe nem kezd. Akkoriban még nem volt velünk külön technikus, a halottszállítók is csak jóval később érkeztek. Az orvos megérkezéséig, legalább a holtest „összerakásával” akartam végezni, így a tébláboló Sanyinak szóltam, a távolabbi testrészeket rögzítse fotón, majd hozza elő. Ekkor már sötét volt így nem láthattam az arcát, akkor tudhattam volna, hogy mi játszódik le benne. A sínek mellett guggoltam, odajött mellém és leguggolt. „te Józsi én még soha nem voltam ilyen esetnél” nem kellett többet mondania tudtam, hogy mit akar. Kiküldtem a bejáróhoz és mondtam, hogy ha megjön, az orvos kísérje ide. Ez a sokat tapasztalt és jó rendőr, akire mindig lehetett számítani, kiborult a látványtól. A sors iróniája, hogy ennek az embernek, akit annyira megrázott egy vasúti halott, az unokája egy vasúti átjáróban lelte halálát. Azt hiszem az unoka halálát soha nem tudta feldolgozni.

Szembe jön egy autó a szűk úton, alig férünk el egymás mellett, a gépkocsi mégsem lassít, az útszélén az egyik sír mellett beszélgető kerékpáros nőt majdnem elsodorja. Félrehúzódunk, ahogy elhalad, mellettem látom, hogy egy fiatal pár ül az autóban, vajon miért nem gyalog jöttek be, ha nincs idejük, akkor kár volt kijönni. Én úgy vélem, hogy a sírra gyorsan ledobott virág nem más, mint a fogyasztói társadalom káros mellékhatása. A kegyeletet nem lehet, pénzel és drága áruval kiváltani. Halkan kifejtem a gondolataimat a gépkocsiban ülőkről, a feleségem jóváhagyja. Ahogy előre tekintek, a műemlék kápolna felé látom, hogy az ég mennyire vakítóan kék, egyetlen felhő sincs rajta, a lágyan lengedező szellő még is milyen kellemessé teszi a hőmérsékletet. A kitisztított terület mintha egy szép fás liget lenne, azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha ezt a hangulatot később is meg tudná őrizni ez a terület. Valahogy nem az elmúlás jut az eszembe, inkább, egy emlékeket felidéző hely, ahol az ember egy percre újra találkozik azokkal, akiket már egyébként elveszített. Elkanyarodunk az úton. A kanyar mellett hirtelen eszembe jut egy apró termetű ősz bajuszú ember Toncsi bácsi, valahol itt kell lennie a sírnak. Meglátom, a síron már fejfa sincs, csak egy apró domb jelzi, hogy oda valaha egy embert temettek.

Talán éppen elértem az óvodás kort, egy Mikulás este megjelent nálunk a Rákóczi utca 12 szám alatt Toncsi bácsi. Az öreg alacsony termetű már akkor is ősz bajuszú ember, csokoládét és télapót hozott. Akkori szóhasználattal élve, maszekfestő volt. A csokoládét és a télapót mindenkinek személyesen adta át. Nekem egy télapó jutott, olyan boldogan fogtam mintha legalább is az lett volna a világ legszebb játéka. Az ölébe ültetett és próbált beszéltetni, ami abban az időben nem volt könnyű feladat. De ezért a télapóért még erre is hajlandó voltam. Én nagyon vigyáztam erre a kissé torz, de számomra mindennél szebb kis fehér szakállú Mikulásra, sajnos egyszer a nővérem elkérte és elejtette, ma sem tudom, hogy szándékosan történt-e, de az biztos, hogy azután el kellet osztani, hiszen nem volt más többé, mint megehető csokoládé. Toncsi bácsi megsimogatta a fejemet és halkan azt súgta, ne félj, nem ez volt az igazi télapó, majd reggel meglátod, mit hoz a Mikulás. Olyan szépen mondta, és annyira igaznak tűnt, hogy megnyugodtam, alig vártam a reggelt. Hajnalban halk kopogásra ébredtem, mire én felnéztem, apu már az ablakot nyitotta, én azonnal felugrottam, és az ablakhoz siettem, Toncsi bácsi állt az ablak előtt, amikor meglátott, egy hatalmas csoki Mikulást nyújtott felém, látod ezt küldte a Mikulás bácsi. Azóta is melegség fut át a szívemen, ha eszembe jut az öreg. Később eléggé mostoha körülmények között halt meg, sokan mondták „megérdemelte a vén kujon”, nem tudom mi történ, gyerek fejjel nem igen tudtam felfogni azokat a dolgokat. De bennem mindig egy jóságos igaz emberként fog élni.

A sírkertnek ez az útja szélesebb valamennyi útnál, bár az aszfaltozás ugyan olyan mérető, de a sírokat távolabb helyezték, így kényelmesen akár négyen is sétálhatnak egymás mellett. Itt már sok ismerős név bukkan elő, olyanok, akiket gyerekkoromban ismertem.
Van itt nyugdíjas vasutas, akinek én gyerekfejjel a nyomdokaiba akartam lépni, én is nyugdíjas vasutas akartam lenni. Többször láttam, hogy akkor, amikor nekem óvodába kellett mennem, Ők csak úgy sétálgattak,a tőlünk kétháznyira lévő vasutas klubba mentek. Persze irigyeltem őket és mikor apuék elmondták, hogy azoknak már nem kell semmi kötelezettséget vállalni, hiszen nyugdíjas vasutasok bennem is azonnal megérlelődött, a lehető legrövidebb időn belül én is nyugdíjas vasutas leszek.

Elértük a feleségem nagyszüleinek sírjához, a mama még nem rég halt meg hozzá még szoros emlékek fűznek, a temetési emlékek minden egyéb emléket háttérbe szorítanak, talán több év kell, hogy róla ne a temetés jusson az eszembe. A papa az már más, én rá még abból az időből emlékszem mielőtt a feleségemet megismertem.

Egy apró kis ember csizmában és kiskabátban igyekezett a kettes gépcsoport irányába, amikor szemből mellé értem láttam, hogy a kabát alatt nyakig begombolt fehér ing van. Te jó ég, hogy bírja az öreg ebben a melegben, még ekkor nem tudtam, ez bizony nem más, mint a gépcsoport rendíthetetlen éjjeli őre. Nem régen kerültem ide mint gépkocsivezető, ekkor találkoztam először az öreg Veres Károly bácsival. Másnap reggel, amikor munkába érkeztem láttam, hogy a portásfülkében ül a tegnap este látott kis törékeny öregember. Még volt egy órája a váltásig, mivel én is hamar érkeztem, bementem hozzá, az öreg azonnal felhívta a figyelmemet, hogyha jön, a főnök ki kell mennem, mert ide ugye nem jöhet be senki. Ebben megállapodtunk, és mivel legalább egy fél óránk volt még a főnök érkezéséig, leültem. Néztem ezt az apró kis embert, aki talán nagyon jó indulattal a negyven kilót elérte. Egy kis csatos üveg (valamikori Bambis üdítős) volt előtte, a vacsorája elfogyhatott, mert egy terítő szerűség már szépen összehajtva ott volt az asztalon. Az üvegben tea lehetett, a színéről ítélve. Az asztalon volt még egy félig megfejtett keresztrejtvény, az öreg mellé ült - és miután megbízott, hogy figyeljem a főnököt, ha bekanyarodik, azonnal szóljak,- tovább töltötte. Ezután még sokszor találkoztam az öreggel mindig azon csodálkoztam, vajon hogy mer, ilyen kis törékeny testel ilyen munkát vállalni. Bevonultam, azután soha többé nem találkoztam vele. Miután megnősültem, tudtam meg a feleségemtől, hogy az a pici emberke, az ő nagyapja volt, azért nem láttam többet, mert meghalt.

A sírkert új osztása mellett sétálunk, itt már túl sok az ismerős, olyanok, akikkel együtt koptattuk az iskolapadot, milyen paradox egy síremléken olvasni a nevüket. Itt minden a múltról beszél, jobbról a régi még gyerekkori múlt, balról pedig egyre közelebbi emlékek tűnnek elő. Megérkezünk a liliommal beültetett sírhoz, Karacs Elek.

Nem igazán voltunk szoros kapcsolatban, a mi kapcsolatunk olyan igazi rokoni kapcsolat volt, ami arra épült, hogy az ember a rokonait nem igen választhatja meg. Sem Ő, sem én, nem tulajdonítottunk egymásnak túl nagy jelentőséget. A korai időszakban, amikor a nővéremet elvette, még erősen érződött nála valamiféle kisebbségi érzés, amit én nem értettem, éppen ezért nem is szerettem. Ahogy telt az idő, kezdtem megérteni, mi is zajlik, és zajlott le benne. Eleinte nem igen akartam ezen változtatni, nem is tudtam, hogy ha akarnék is azt hogyan tehetném. Később azért alakult valamiféle inkább csak olyan, kölcsönös megbecsülés féle, én kezdtem tisztelni az emberségét, az elkötelezettségét, ő pedig kezdte megérteni a családon belüli különbségeket, és ennek megfelelően értékelte az egyéneket. A halála napján még ott voltunk náluk, éppen korcsolyákat üzleteltem a nővéremmel, aki mellesleg nem éppen a legjobb üzleti partner. Elek a kazánházban pácba rakta a hússzeleteket, el volt „kenődve”, a rossz hangulat oka azt hiszem ennyi év után nem „fontos”. Amikor beléptünk én megálltam mellette, és az üzletkötést a feleségemre bíztam, a kazánházban ketten maradtunk a sógorral. Elővett két pálinkás poharat, és a saját főzésű pálinkájával kínált. Ittunk két vagy három pohárral, de beszélgetés helyett inkább csak ő beszélt. Ekkor éreztem először, hogy mi akár jó barátok is lehetnénk. Az üzlet hamar megköttetett, mi indultunk is haza, ekkor tizenegy óra volt. Délután már apu szólt, „Eleket baleset érte és meghalt”. Nem tudom, hogyha marad időnk valóban barátok lettünk volna-e, de az biztos, hogy az utolsó emlékképek egy barátot idéznek elém.

Lassan sétálunk kifelé most csak ennyi virágot hoztunk, több helyre nem megyünk, még felvillan egy-egy név, a hozzá tartozó történet. A kapun kilépve azonban ők ott maradnak, várják, hogy újra jöjjünk, és ismét találkozhassunk velük. Milyen igaz, az ember mindaddig él, amíg emlékeznek rá, akkor hal meg végleg, amikor utoljára kimondják a nevét.

Püspökladány 2010.szeptember. 08.


 

sorkoz